„Ki mondja meg, mi isteni, mi nem és mi van a kettő között?
Az ember csak azt látja, hogy az istenek játszanak -
Bármikor ellent mondhat a jövő a múltnak.
Esztelenek, kik az erényt háborúban szerzik!
A fegyverek nem szüntetik meg a halandók bajait.
Ha vitáinkban csak a vér döntene, városainkban
Örök háború dúlna. Így Trója is állna még,
Ha szavakkal döntik el vitás dolgodat, ó, Helené..."
Valamikor nagyon-nagyon régen, amikor a világot még Héraklész oszlopai határolták, és mindenekfelett az egymással viszálykodó, kegyetlen Olümposzi istenek uralkodtak, élt a napsütötte Szicíliában egy nagy költő, akit úgy hívtak: Stesichoros. Hát ez a Stesichoros egy szép napon fogta magát, és egy gyönyörű énekben megénekelte, hogy a világ legszebb asszonyának, spártai Helenének, a trójai háború tulajdonképpeni casus bellijének úgy istenigazából semmi köze sem volt a trójai háborúhoz. Vajon miért? Természetesen ennek hátterében is isteni ármánykodások keresendők... ha hiszitek, ha nem, ez a Stesichoros rájött a titok nyitjára: Parisz annak idején nem az Aphrodité által az aranyalmáért cserébe felkínált Helenét szöktette meg Spártából, hanem a fent említett szépséges istennőre féltékeny, bosszúéhes Héra egy Helenéhez megtévesztésig hasonlító képmást teremtett, és Parisz a Helené-klónnal kelt útra azon a baljós napon, amikor megszöktette őt Meneláosz király udvarából, az igazi Helenét pedig Hermész felkapta, és Spártából egy pillanat alatt a messzi Egyiptom varázslatos földjére röpítette, és úgy otthagyta szegényt, mint a sicc! - ilyen egyszerű ez a történet. De száz szónak is egy a vége: Helené ártatlan volt.
Ez a mókás mese megtetszett egy másik nagy költőnek, akit pedig úgy hívtak: Euripidész. Hát ez az Euripidész gondolt egyet, és nem papírra vetette Helené című drámáját? De még mennyire, hogy vetette! Van benne fordulat, sírás, nevetés, filozófia és még egy egész dobozra való dramaturgiai bonbon, vagyis minden, ami egy jó meséhez szükségeltetik...
Aki nem hiszi, járjon utána!
